Az élet mindig elvesz és ad is valamit | Sminkes születik II. | Motiváció #8

A sok kín és fájdalom, amit láttam és mellette az a sok szeretet, viszont megváltoztatott és képessé tett harcolni magamért is.

Olyan sokszor szerettem volna írni nektek erről, de nem ment. Úgy látszik igaz a mondás, hogy mindennek meg van a maga ideje.
Számomra még az is nagyon érdekes volt, hogy előbb tudtam másnak odaadni a “sztorimat”, mint a saját blogomra feltenni. Ennek a legfőbb oka valószínűleg az, hogy egy csupa szív, vidám ember, keresett fel és kérte, hogy írjak neki egy posztot, mert szerinte motiváló, ahogy küzdök az álmaimért és ahogy erre buzdítok másokat is!
Egyik reggel leültem és kijött belőlem ez az egész. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miként fogadják majd az emberek, mert az életem során mindig nagyon érdekesen fogadták az emberek, ha valakivel valami igazán rossz történt. Szerintem nagyon elfelejtettünk igazán törődni a másikkal és már szinte reflexből kizárjuk ezeket az embereket, nehogy minket is “lehúzzanak”. “Bocs, de nekem most szép az életem és rossz ezeket hallani”… Ehhez nem igazán fűznék semmit, képzeljétek ide…
DE ez arra tanított meg, hogy mindig pozitívan éljem meg a gondjaimat (noha nem is egyből, mint a tündérmesékben), de próbáljam meg a magam hasznára fordítani és megtalálni benne azt, ami számomra értékes lehet a későbbiekben. Így könnyebb volt ebben a világban érvényesülnöm úgy, hogy magamat ne veszítsem el közben. Álszent nem tudok és nem is szeretnék lenni, nem tudok úgy tenni mintha minden rendben lenne, de ezt a technikát magaménak tudom érezni és úgy érzem sokkal jobban is veszem azóta az akadályokat.
Ezt a technikát nem feltétlenül szerettem volna ebben a formában használni, de sajnos muszáj voltam… Kérlek olvassátok el, hátha eljut hozzátok is:

Eszter – Napi Kincsek Tárháza posztja:

http://napikincsek.blogspot.hu/2017/02/9-blogger-lany-aki-motival-engem-betti.html

Írásom: “Életem legnehezebb időszakában, semmi nem tudta lekötni a figyelmemet és képtelen voltam kikapcsolni, amire persze szükségem lett volna. Annyira kézben akartam tartani a helyzetet, amit nem lehetett, hogy nem voltam képes másra koncentrálni és kikapcsolni a félelmeimet, illetve azt a tenni akarást, ami tombolt bennem.

Apukám tüdőrákban szenvedett és életem legfontosabb személyét, így szép lassan el kellett engednem.

A betegsége felénél találtam rá egyszer youtubon egy sminkvideóra, ami akkor először elvitt egy teljesen más világba, pár órára megszűnt körülöttem minden és tudtam egy kicsit „pihenni”. Szinte észrevétlenül napi rutinná vált számomra ez a kikapcsolódás és szép lassan némi menedéket nyújtott. Egy idő után elkezdtem ezeket a videókat megpróbálni leutánozni, időt fektettem abba, hogy tanuljak belőlük és hosszú idő után, végre valamit újra élveztem és szenvedéllyel csináltam. Természetesen ez mindenkinek feltűnt és neki is. Örült, hogy valami leköt, valamiről tudok boldogan mosolyogva beszélni és élvezettel meséltem neki, mit hogyan készítettem el az éppen aktuális sminkemből. Láttam rajta, ahogy örült annak, hogy végre valami leköt és egy kicsit megkönnyebbülhetett, hogy nem csak az ő fájdalmait érzem át napról-napra.

Miután elment, ez az egy dolog maradt meg az életemből, amire úgy tekintettem, mint egy mentsvárra. Csak alkottam, ott ültem a kis tükröm előtt, ahol csak a sminkjeim, én és ő voltunk. Mintha minden egyes ecsetvonásban ott lett volna ő is, és egy kicsit magunk lehettünk. Ezt akkoriban persze nem fogtam fel, de később rájöttem, hogy nem véletlenül kaptam ezt a hobbit éppen akkor, és nem véletlenül lett olyan szerves része az életemnek, mint Ő, aki elment. Az élet mindig elvesz és ad is valamit.

Adott rengeteg szeretet ismeretlen emberektől a blogomon és a munkáimon keresztül, akkora mennyiségben, amit elképzelni se tudtam volna soha. Emberek álltak mellém, buzdítottak a folytatásra és voltak kíváncsiak rám és a műveimre. Szerették volna, hogy az életük része legyek…

Múlt év nyarán fogalmazódott meg bennem, hogy ideje a következő lépcsőfokra állnom és elkezdenem egy sminktanfolyamot, hogy én is viszonozhassam az embereknek, amit értem tettek és, hogy végre én is elfogadjam azt a tényt, hogy ezek után ez lesz az életem és ne kételkedjek önmagamban.

Nem volt könnyű hisz meg van a magam kis élete, amiben számlákat, lakbért fizetek, napi 8 órában dolgozom és tudtam, hogy a tanfolyam sok pénzembe és időmbe fog telni és semmiképp se lesz egyszerű. Szerencsére voltak mellettem emberek, akik mellém álltak és nem hagyták, hogy feladjam. Semmi sincs ingyen és rájöttem, hogy inkább most küzdök, mint hogy idős koromban visszatekintve azt mondjam: elcsesztem…. Muszáj volt megtennem magam miatt, azok miatt, akik hittek és hisznek bennem, hogy megvalósítsam életemben először a saját álmomat.

Olyan ember vagyok, aki mindig mindenkit erre ösztönöz, de valahogy magamat, mindig háttérbe szorítottam, mondván, hogy ehhez én kevés vagyok. A sok kín és fájdalom, amit láttam és mellette az a sok szeretet, viszont megváltoztatott és képessé tett harcolni magamért is.

Az álmaimért küzdök,de nem álomvilágban élek! (1)

Szeretnék, minél több embernek örömöt szerezni, minél több embernek visszaadni azt a kedvességet, amit nyújtottak felém és tovább küzdeni az álmomért, hogy azt csináljam, amit szeretek, aminek minden percét élvezem és ahol Ő is velem lehet!”

 

Köszönöm, hogy velem vagytok!

2047 Össze nézettség 2 Mai nézettség

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.